Taki írja:

Nem is tudom, honnan kezdjem, Ádám és Éva korára tehető, amikor ez a történet az élet által  íródott, de Én inkább belevágok a közepébe.

Nizzai légióskodásomat édesapám halála kényszerpihenőre késztette, amely rányomta a bélyegét az itthon töltött napokra is, de leginkább az idegállapotom hagyott kívánnivalót maga után.
A "Jóhangulatú" karácsony és persze a HAPPY NEW YEAR után vissza kellett zökkennem a hétköznapokba, és valóban 2005. január 6-án visszaindultam a francia Riviéra legfényesebb városába.
Nem tudom átéltetek-e hasonló megpróbáltatásokat, de én ennek nem tudtam örülni, sőt leginkább megőrültem mikor valóban a mozgást és az egészséges táplálkozást jócskán elkerülő és mellőző úriember előttem szerencsétlenkedett az amúgy sem széles repülőgép folyosóján, miközben kezemben tartom a fél évre szánt fontos (meglehetősen nehéz) holmimat, amitől már vagy fél métert nyúltak a karjaim.
Bennem már több pankrációs menet lejátszódott, mikor végre úgy 18 percnyi várakozás után a daliás férfiú bepréselte magát az ülőhelyére, ami viszont kicsit vicces látványnak bizonyult; és ekkor összecsaptak fejem felett a hullámok.
Arcomra próbáltam erőltetni, a türelmes higgadt ember ábrázatát, ám a bennem felrobbanó bomba már izzadságcseppeket rajzolt a homlokomra, és ennek a vége hangos röhögőgörcs lett, mikor is egy fiatalemberrel összeakadt a tekintetünk, és olvastunk egymás gondolataiban, ugyanarra gondolva hahotázni kezdtünk, 
nem kicsit, nagyon.
Ráadásul pont mellé szólt a jegyem, erre sajnos tanult barátom rosszul emlékszik, de a végeredmény szempontjából ez mindegy is.

Épp hogy a farmernadrágom találkozott a 747-e ülésének kárpitjával, már komoly beszélgetésben voltunk, 
röpke 2 perc, és a magánélet is pipa. 
Életem leggyorsabb utazása volt, de majdnem lekéstük a csatlakozást mert a földön is folytattuk a szájtépést.

"...és a többi néma csend!!!"

2006 igen meleg nyár...!

.....már csak ábrándozom a tenger illatáról, mikor a budapesti nyár kellős közepén lehetetlennek tűnő vállalkozás keretében stúdióba indultam, hogy a legjobb barátomnak készített reklámzenét végleges formájába rögzítsük; mellesleg amíg odaértem, többször hálát adtam a légkondi feltalálójának.
A felvétel alatt kényszerpihenőre száműzött minket a technika, és hallgatni voltam kénytelen, Mandel Helga és a barátnője közti pletykákat, amiken persze jól mulattam.
Egyszer csak Mandula elkezdett egy bizonyos Mihalik Zoliról beszélni. Nekem akkor még csak ismerősnek tűnt ez a név, de nem foglalkoztam vele. Viszont amikor már a hangmérnök - csöpögés miatt - aggódott a stúdió berendezésekért, akkor nyílalt belém a felismerés: "de hisz ez a rosszarcú a gépről!"
Hát tényleg kicsi a világ!!!

Hála az akkor már működésképes internetes lehetőségeknek, bejelentkeztem Timnél meghagyva a telekommunikációs kapcsolatoknak valamennyi lehetőségét, amivel élt is...

...már megint beszéltünk, beszéltünk, és még mindig beszéltünk. Többször és még mindig.
Úgy beszélgettünk, mintha gyerekkori pajtások lettünk volna, de legalább is a legjobb barátok.

Végre találkoztunk. 1x.

Eljött egy koncertre a Jégkertbe.
Ki hitte volna végig dumáltuk a koncert szüneteit, és utána is csak járt a szánk.
Csak Maya (Tim lánya) álmos tekintete vetett véget a jóízű beszélgetésnek, de tudtuk kihűl még a gyomrunk.

Ekkor találkoztunk  másodszor.

2007 nyara.

Ezen a nyáron felgyorsultak az események, hiszen eljött még egy koncertemre, ami lazulásba végződött.
(2005 óta a harmadik találkozásunk.)

Ekkor, a meggondolatlan beszélgetés a repülőgépről újra felütötte a fejét.
"AKKOR MAJD ZENÉLÜNK"
Kicsit éreztem is, hogy a bioritmusom gépezetébe porszem kerülhetett, hiszen ilyen még nem volt, egy éven belül már másodszor találkoztunk, amikor eljött hozzám és a régmúlt rémisztgetései valóra váltak.

!!!ZENÉLTÜNK!!!
Na ekkor már tudtam, nem ússza meg az a bizonyos nagyérdemű.

Ekkor találkoztunk negyedszer.

Megint csak beszéltünk, sokat, és még azon is túl, amikor érkezett "A LEHETŐSÉG", hogy végre közönség előtt játszunk együtt.
A mai napig sajnálom, hogy nem láthattam a Tim arcát, amikor közöltem vele, hogy kapja össze magát, mert a következő hét csütörtökén koncertünk van.
Ötpercnyi levegőkapkodás után tudott újra értelmes beszélgetőpartner lenni, de csak pillanatokig, mert eszébe jutott a nagy kérdés: "jó de mit játszunk?".
Át is jött  próbáltunk egyet, és terveztünk még egy próbát csütörtökre a koncert előtti délutánra.

Ez volt az ötödik találkozásunk (ebben az életben).

Elérkezett az a bizonyos rettegett csütörtök. Tim késve ért oda a próbára a munkája végett, ezért csak pár számra futotta az időnkből, hisz indulni kellett a koncertre. Nem kis izgalommal, de annál nagyobb lelkesedéssel, játszottunk,
és a közönség elismeréssel tapsolt a "rögtönzött" produkciónak.
A sikeres debüt után frenetikus önkívületi állapotban, tudod, amikor hátradőlsz és élvezed a pillanatok varázsát, mosolyogva kérdeztem tőle:
    - Szerinted ma hányadszor találkoztunk?
    - "Taki, ezer éve ismerjük egymást, honnan tudnám, hányadszor találkozunk?"

Elmondtam neki, hogy hatodszor találkoztunk az első koncertünk alkalmával, és mindössze másfél próba van a hátunk mögött, és igen nekünk tapsoltak az emberek, akik között még zenészek is voltak.
Leírhatatlan döbbenet rajzolódott  Tim arcára és még győzködött is, hogy nem vagyok normális, de átszámoltuk és valóban a hat hatott, nem kicsit.

A zenekar nevén gondolkodtunk, volt  egy-két 5let, amiből az "A-Team" élete, a sorozat végett ért véget, amikor Tim elmesélte az esetet, ahogy megesett, ekkor eldőlt a sorsunk.